Tegnap azt hiszem életem legfélelmetesebb helyszínén jártam, illetve kúsztam. Minden meggyőződésem ellenére befizettem egy félnapos csoportos turista útra, aminek az a címe hogy Cu Chi Tunnels, mert úgy gondoltam hogy ide vezető nélkül úgysem fogok eljutni.
Cu Chi egy kisváros Saigon agglomerációjában, mondjuk olyasmi mint Dömsöd.
Nevezetessége, ami miatt ide hordják a turistákat, az az évtizedek során kiépített földalatti alagút rendszer, aminek fontos szerepe volt abban hogy az amerikaiak végül elvesztették a háborút.
Története röviden annyi hogy már a franciák alatt elkezdték fúrni ezeket az alagutakat, amik 2-8m mélységben különböző szinteken futnak. Ez nem egy szervezett stratégia volt, inkább úgy fejlődött mint az internet, mindenki fúrta a maga alagútját és egy idő után ebből összefüggő rendszer lett, 22 év alatt többszáz km hosszú. Állítólag több tízezer ember használta őket, a pár perc után amit lent töltöttem tisztelet minden egyes vietcongnak és civilnek aki itt élt.
Mostanra skanzen-szerű látványosság lett, de semmi baj vele, érdekesen és részletesen elmagyaráznak mindent amit csak tudni lehet a földalatti hadviselésről.
Megtudtuk, hogy az alagutak építése során rengeteg leleményes megoldást alkalmaztak: a főzőcskézéshez külön füst elvezetés volt hogy máshol jöjjön ki mint ahol valójában főznek, a behatolók ellen csapdákat építettek: pl. titkos aknákat amikbe belezuhant aki nem ismerte az alagutak térképét. Az amerikai felderítő kutyáknak (német juhász) csilit meg borsot szórtak az orra alá a lejáratokhoz és megoldották még az esővíz elvezetését is. Egyszóval mindenre gondoltak amire csak lehetett, hosszú távra rendezkedtek be, am mint utóbb kiderült nem is volt hiába. Az amerikaik állítólag csak hosszú idő után jöttek rá, hogy a főhadiszállásukat pont a már meglévő alagútrendszer fölé telepítették, és még ekkor is hiába próbálták bevenni minden eszközzel, sosem sikerült nekik.
Az idegenvezetés egy gyönyörű erdőben zajlott, helyenként kissé abszurd, életnagyságú vietecong-egyenruhás kirakatbabák illusztrálták a háborút. Egy helyen leültettek egy nádfedeles "osztáyteremben" és vetítettek egy dokumentum filmet, majd a vezetőnk hosszú pálcával magyarázott a térkép előtt.
Volt egy amerikai tank is, ami azóta ott állt ahol elejtették egy aknával, furcsa módon még mindig erős gépolaj szaga volt, pedig már ette a rozsda.
Séta közben megmutatták a különböző titkos füstkivezetőket meg a csapdákat, amikre ha valaki rálép, a csapóajtón lezuhan egy gödörbe, ott pedig kihegyezett bambuszrudak várják. Furcsa volt sétálni a békés erdőben, és közben látni, milyen elképesztően sűrű csapda és alagút hálózatot kellett kivájniuk a vietnámiaknak a puszta túlélésért, egy technikailag sokkal fejlettebb ellenséggel szemben.
Az út legdurvább része viszont az volt, amikor néhányan kipróbáltuk az egyik alagutat. Ez egy eredeti darab volt, egyike a felszínhez legközelebb fekvőknek, állítólag régebben több és mélyebben fekvő alagutakat is megmutattak, de volt amelyikről kiderült hogy túl meredek és nem minden turista képes visszamászni.
A vezető előre szólt, hogy aki ezt nem próbálja ki, az teljesen feleslegesen jött el, fogalma sem lesz róla mit jelent valójában az alagút rendszer. Ehhez képest alig volt néhány vállalkozó, pedig igaza volt, utólag azt éreztem hogy nemcsak a túra, de egész életem legfélelmetesebb élménye lett a földalatti csúszó-mászás.
A mutatvány abból állt hogy az ember lesűllyesztette magát egy kb. félméter ármerőjű lyukon, aztán amikor leért a lába, onnantól már csak térdre ereszkedve tudta folytatni az utat. A felszínen nevetségesen rövidnek tűnő 6-7 méteres távolság ami a két lejárat között volt, elviselhetetlenül hosszúnak tűnt. El kell mondanom, hogy semmilyen fóbiám nincs, sosem féltem a sötétben, liftben, kilátóban, vízalatt, stb.
Itt viszont, miután megtettem az első pár lépést négykézláb és az utolsó foton is elrepült a szemem elől, valami elemi rémület jött rám, komoly fizikai pánik tünetekkel. Úgy elkezdett dobogni a szivem, hogy azt hittem mindjart elájulok, valószínűleg minden öszeállt ahhoz hogy a testem úgy érezze, nem akar itt lenni. Vaksötét, fülledt, állott levegő, a kezem alatt avar, a hátamat súrolja föld, és előttem mögöttem egy-egy ember az alagútban. Testhelyzetet nem lehet váltani, úgy érzem azonnal elfogy az utosó csepp oxigén, és az előttem mászó ausztrál néni, aki nem volt éppen sovány, biztos hogy mindjárt beszorul.
Hiába mantráztam magamban hogy a vietcongok éveket húztak le ezekben az alagutakban, semmi bajom nem lesz, van levegő csak kicsit kevés, a testem nem akart megnyugodni, a szívverésem tovább gyorsult, kivert a víz, csak arra tudtam gondolni hogy azonnal visszaküldöm a mögöttem jövőt és kimenekülök, nem bírok ki itt még egy percet.
Félelmemben kétszter vagy háromszor is beleütköztem a néni seggébe, nyilván így próbáltam gyorsabban kihajtani az alagútból.
Akkor kezdtem kicsit lenyudogni, amikor előrébb valaki azt kiabalta hogy már lát egy kis fényt. Najó, akkor mégis életben maradok, és mikor izzadságtól csatakosan kimásztam végre, tényleg hihetetlen volt, de alig jöttünk néhány métert a szonszéd fától idáig. Körbenéztem, és mászótársaimról is folyt a víz, lehet hogy mindenki ugyanazon a horroron ment keresztül mint én?
