Még néhány adat a túráról: 3 hét alatt kb 2000 km-t tettünk meg, ez arra volt elég hogy a Hanoi fölötti országrészen tegyünk egy kört.
Hanoit elhagyva észak felé indultunk, az volt a terv hogy felmegyünk egészen a kínai határhoz (Lao Cai), aztán kicsit nyugatnak tartva vissza dél felé, aztán a tengerpartot (Halong Bayt) érintve érkezünk vissza a keleti parton.
A Hanoit körbevevő falvak és városok után egyre magasabb hegyek következtek, az átlagsebességünk a hegyi utakon kb 20 kilométer lehetett, ezért a napi 100-150 km lett a reális célkitűzés. Általában próbáltuk kerülni a nagyon forgalmas főutakat, mert a motoron ülven nem olyan élvezetes a teherautók felvert porában fuldokolni. Olyat is láttam, hogy egy kanyarodó teherautóról jó nagy adag víz (?) löttyent a mögötte haladó motoros nyakába, ez elég írtózatos látvány volt, főleg mert valami azt súgta nem színtiszta forrásvizet szállítanak a platón...
Nagyon gázos útszakasz nem volt sok, Hanoi 50km-es körzetében vannak ilyen teherautós poros főutak, de volt egy egész normális autópálya is amikor délfelől közelítettük meg.
Amikor észak-nyugaton mentünk Dien Bien Phu felé, akkor is közeledve a városhoz egyre romlott a helyzet, rengeteg teherautó jött (aszfalt viszont nem volt mindenhol), viszont amikor lekanyarodtunk kelet felé, hirtelen mesevilággá változott a táj, megszűnt a forgalom, óránként 2-3 motoros jött szembe, annál több ökör, kiskacsa, malac család...
Az északi határ felé közeledve a sokszor hiányos, vagy éppen építés alatt álló útat egyszercsak felváltotta egy 4 sávos autópálya, középen rendes elválasztó résszel. Érthetetlen volt a hirtelen váltás mert a forgalom itt kissebb volt mint általában, és ugyanúgy ökrök bandukoltak a pályán, viszont egy idő után leesett, hogy biztos a Kínaiak felé demonstrálnak a határ körüli pár kilométeres autópályával.
A határ egyébként annyira semmitmondó, hogy majdnem áthajtottunk rajta anélkül hogy észrevennénk. Szerencsére hátranéztünk a nagy üvöltözésre, amikor kiderült hogy nekünk szól és a határőr magából kikelve hadonászik hogy forduljunk meg. Szóval ez a kínai határ, egy bódé egy shopping mall és egy híd tövében Lao Cai közepén (feledhető város, a könyv is csak annyit ír róla hogy virágzik a csempészet).
Egy másik északi állomásunk Sapa volt, ami egy kiránduló túrista központ, és azért is kiváncsiak voltunk mert ott van a tövében az ország legmagasabb pontja, egy 3500 méteres csúcs. Maga a falu is 2500m körül van, és amig ott voltunk végig köd borította. A hely annyiból jó, hogy a rizsföldeken átgázolva, kis ösvényeken keresztül be lehet járni a szomszédos törzsek falvait, viszont Sapa maga egy rettentő idegesítő képződmény. Egészen gyarmati hangulatot áraszt, kb úgy kell elképzelni mintha egy svájci síparadicsom lenne, csak svájcban a helyiek gazdagabbak mint a legtöbb turista, így az ember nem érzi kényelmetlenül magát, és nem botlik percenként kéregető falubeliekbe. Nem értettük miért kellett ilyen luxus szállodákat felhúzni ide, ha egyszer ez egy kiránduló központ (persze azt azért bírtuk hogy frissen sült meleg bagettet lehetett reggelizni). Végig amíg ott voltunk, azt éreztük hogy ízléstelen és felesleges ezt a jólétet a helyi, mezítlábas falubeliek szájába tolni, és hogy meg is van az eredménye, minden más falunál többen próbáltak itt eladni valamit, pénzt kunyerálni, vagy egyszerűen dúsgazdak külföldinek nézni.
Az egyik "resort" állítólag még saját, gyarmai stílusú vonatot is üzemeltet, hogy vendégeit Hanoiból ideszállítsa.
A csúcs megmászása egyébként elmaradt mert kiderült hogy ez 2 napos túra, és se hálózsákunk se kedvünk nem volt a ködben 2 napig mászni.
Sapatól dél-kelet felé mentünk, a téglaházak helyén errefelé inkább nád és faházak állnak, az utakon népviseletbe öltözött "farmerek", hat-hét éves ökörpásztor gyerekek....Az út legszebb része valahol erre felé volt, a hegyek, folyók és tájba símuló kis települések között folyamatosan ámuldoztunk a gyönyörűségtől. Tökéletes nyugalom és többszáz éves időutazás.
Errefelé sok olyan népcsoport él, akik nem vietnámiak, teljesen más nyelvet beszélnek és olyan törzsi neveik vannak mint Hmong, Flower Hmong, Black Hmong, stb. Ők általában egymás nyelvét sem értik, és mindenkinek megvan a maga népviselete. A kedvencem az a törzs volt, amelyik nagy piros kendőt tornyoz a fejére az egyébként szinte teljesen fekete ruhájához. Mezítláb, fekete bőr-lábszárvédőben manószerűen menetelnek és nádputtonyokkal a hátukon hordják a mindenféle terményeiket.
A nyelvi korlátot mi magunk főleg az élelem beszerzésénél éreztük. (A nagyobb városok hoteleiben azért néha tudtak angolul, az egyikben például az összes alkalmazott egy tanárhoz járhatott, mert ahányszor a pulthoz mentunk vigyázba vágták magukat és mosolyogva kérdezték: "Can you help me?")
A vidéki, út menti kis "éttermekben" viszont soha senki nem beszélt egy szót sem, mi pedig Főr levest, amiről tudtuk hogy mi, nem akartunk napi egynél többször enni, sőt. Átlagos ázsia noodle leves, különboző húsokkal lehet kérni, zöld leveleket is dobálnak bele, semmi különös.
Egyik reggel tankolás után beültünk egy út menti bodegába, (ami azért is volt szimpatikus, mert a szomszédban fahéjat szárítottak az udvaron és az egész környéket beborította az illat) és elhatároztuk hogy megpróbáljuk rávenni őket egy rántottára.
Kinéztük a tojást az útikönyv szótárából, de mivel a vietnámi nyelv lényege a hangsúly, nem sikerült megértetnünk magunkat. A néni talán nem is tudott olvasni mert a könyvben mutogatva a szót is csak a fejét ingatta. Ezek után becsalogattam a konyha mögötti ólba (az éttermek mögött általában van egy kis ól malacokkal, csirkékkel) de mivel az állatok össze vissza voltak keveredve, hiába probáltam a csirkére mutogatni, a néni odament a fagyasztóhoz és elóhúzott egy disznólábat. A csirke-fenék-tojás mutogatás activitije is megbukott, az ólból kifelé menet viszont egy leláncolt kutya még jól meg is akart harapni. Szerencsére a török bugyogóm olyan bő volt hogy elszámította magát, így csak az anyagot tépte el fenéktől combközépig.
Aztán eszembe jutott a rajzolás, és heuréka, a néni előhúzott egy nagy kosár tojást és kérdezte hányat kérünk.
Negyed óra múlva kijött a konyhából, de rémulten láttuk hogy a tojások ugyanugy néznek ki mint mikor elvitte őket. Most be kell nyomnunk 8 főttojást, úgy ahogy vannak, sóval, borssal és citrommal, ezeket hozta még mellé (kenyér és vaj ezen a vidéken nem létezik).
Legyűrtünk néhányat, kozben a néni leült mellém, megragadta a szakadt lábamat és az ölébe rántotta, mutogatott hogy én csak egyek, ő addig megvarrja. És tényleg, rettentő ügyes technikával 2 perc alatt eltüntette a szakadást.
Mielőtt elváltunk még teletömte a táskánkat mandarinnal, jól megpuszilgatott, megszorongatott és mutogatott valamit (Vince szerint azt hogy selymes a bőröm és jól nézek ki.)
Az egyébként végig elkisért minket az út során, hogy a helyiek szemében rettentő érdekes jelenség vagyunk. Az út mellett kószáló gyerekek kivétel nélkül mindig kiabálva, integetve fogadták a motorunkat, egy idő után úgy éreztük magunkat mintha politikusok lennénk a felvonulási téren, egész nap gyerekeknek kell integetnünk.
A motorozásnál még durvább gyalog sétálni a vidéki falvakban-városokban, szinte mindenki hello-zik, megkérdezi honnan jöttünk, ha éppen tud ennyit angolul. A gyerekek sokszor hozzánk szegődtek, néha egész bandákban, vagy a motor körül gyűltek össze, de sosem hagytak minket figyelmen kívül. A kedvencem az a két kislány volt, akik a közértben követett mindenfelé egy nagyobb bevásárlás alatt, bármit néztem a sorok közt, ők is nagy gondossággal elkezdték az árut vizsgáni. Egy idő után már csak szórakozásból vittem mindenféle polcokhoz őket, de nem lankadtak, ugyanúgy érdekelte őket a gyertya mint a napkrém vagy a gumicukor, de mindig tartották a 2 méter távolságot, meg az illúziót hogy ők csak épp erre járnak. Közben probáltak előszedni minden angol dalt amit csak ismertek, többször elénekelték a hepibörzdéjt meg néhány télapós számot, de persze csak maguknak.
